"Indokolt esetben nem kötelező átadni a helyet" címmel jelent meg egy rövid illemtani összefoglaló az origo Női lapozó című rovatában.

Alapvető illemszabály, hogy idősek embereknek, terhes anyáknak átadjuk a helyet a tömegközlekedésen (hacsak nem vagyunk mi magunk is idősek vagy várandósak). Morgunk is, ha valaki ezt nem teszi meg - pedig sosem tudhatjuk, hogy ő éppen nem szorul-e rá arra az ülőhelyre mondjuk azért, mert szédül vagy keveset aludt.

Egyezményesen és minden nagyképűség nélkül merjük állítani (hiszen nem a mi érdemünk), hogy jó nevelésben részesültünk, főleg az olyan elemi illemszabályokat illetően, mint amilyen például az, hogy az ülőhelyünket a tömegközlekedésen átadjuk az idős embereknek, a terhes anyáknak, a törött lábú utasoknak és mindenkinek, aki jobban rászorul nálunk. Ezenfelül mi is szoktunk morogni, amikor szemtanúi vagyunk annak, hogy valaki ilyetén kötelességeinek nem tesz eleget, alkalmasint - bevalljuk - még az is elhagyja a szánkat, hogy "ezek a mai fiatalok". Induljunk is ki inkább ebből a felállásból, amikor a témával kapcsolatos problémánkat elmondjuk, mert így legalább nem úgy tűnik, mintha saját magunkat sajnálnánk.

Szóval ott ül az a beste kamasz, mellette az idős néni meg áll, de a kölök csak nem emeli fel a fenekét, csak nem mondja azt, hogy tessék leülni. A végén talán valaki meg is elégeli a dolgot, és úgy dönt, majd inkább ő megkönnyíti az idős utas életét - a rend (úgy-ahogy) helyreáll, az egész busz pufog, ennek sincsen gyerekszobája, és ez fizeti majd a mi nyugdíjunkat, stb. stb. Na itt álljunk meg egy szóra: a világ rendje azért nem mindig az, hogy aki idős, az botladozik és rosszul van, aki fiatal, az meg mindig fitt és egészséges. Nem feltétlenül jelzi semmi azt az ember arcán, ha épp görcsöl a gyomra, minden nagyobb mozdulatnál benyilall a dereka, vagy mondjuk éppen csak fáradt. Soha senki nem fog belelátni a másik fejébe, hogy tudja, éppen hogy érzi magát, rossz napja viszont mindenkinek lehet függetlenül attól, hogy hány éves, úgyhogy az életkora miatt senkitől nem követelhető meg, hogy mindig gondoljon a másikra, és nem is vonható felelősségre, ha ezt nem teszi meg.

Nem arról beszélünk, hogy maradi vagy felesleges lenne arra tanítani a gyerekeket, hogy gondoljanak másra, ez szerintünk sokkal inkább kötelesség. De a másikra akkor is gondolni kellene, amikor nem minden a megszokott forgatókönyv szerint zajlik - nem mindig bűnös az, akiről úgy látszik. Régi, talán elcsépelt is, de attól még nagyon is igaz a mondás: ne ítélj, hogy ne ítéltess.

Forrás: www.noilapozo.hu